TIZENKETTEDIK FEJEZET

melyben Nina Walden megszólal és Monty Hayward kinéz az ablakon

1.

Ahhoz a csöndhöz képest, ami eddig volt, az a némaság, amely az Angyal barátságos bejelentését követte, valósággal süketítővé duzzadt. Konok zavar légköre terült szét. Az íróasztalnál álló őrmester szívére vette az egyetlen revolverlövés tanulságát, s úgy látszik, kérődzni kezdett rajta. Orra hegyéig elpirult és tokája dühödten dagadt ki gallérjából, de nem mozdult. Markovics megpróbált mögéje osonni. A herceg sem szólt. És az Angyal kék szeme gúnyosan suhant rajtuk végig.

– Pat, jobb lesz tán, ha felveszed azt a Lugert és félreállsz a tűzvonalból.

Patrícia felemelte a leesett pisztolyt és odajött Simonhoz. A férfi balkarja átölelte vállát s egy pillanatig magához szorította. Aztán csöndesen félretolta.

– Markovics, csukd be a szád és ne próbálj más mögé bújni! Nem rajongok azért, ha látlak, de ha nem látlak, nem érzem biztonságban magam. Mozgás!… Fel a kezed, a fejed fölé! Tartsd ott, ha a gerinced szakad is belé. Így már jó! Monty vedd el a fegyvereiket, Pat meg én majd gondját viseljük annak, aki akrobatamutatványokkal próbálkozik.

Monty Hayward zsebredugta revolverét és körbejárt. Simon az amerikai lányra nézett.

– Hallottam, hogy Rudolf Miss Waldennek szólította önt – mondta – s ön maga említette, hogy újságírónő. Igaz ez?

Nina Walden mindent megértett. Az Angyal nem akarta belekeverni a dologba. Könnyen beletalálta magát szerepébe.

– Igen.

– Mit keres itt?

– A vasúti rablás miatt jöttem ide, Mister Templar. Talán többet tud majd róla mondani, mint ezek itt.

– Kisasszony – hajolt meg az Angyal – éppen idején érkezett. Több izgalommal szolgálunk, mint amennyit remélt. De attól félek, ezeket a híreket még nem hozhatjuk nyilvánosságra. Itt maradhat, ha szavát adja, hogy nem lép közbe – és semmit sem tesz bosszantásomra.

– Azt hiszem, nem sok választásom van – mosolygott a lány.

Simon balkezével köszöntötte. Volt ideje gáláns lovagot játszani a legbájosabb újságírónővel, akit eddig a sors útjába vetett, de közben azon töprengett, mennyi időt adnak az istenek, hogy a laza szálakat felgöngyölítse. Pillantása az őrmester íróasztala fölötti órára esett. Húsz perccel múlt hét – odakint majdnem sötét van…

A társaság néma maradt, mialatt Monty körbejárt és mindenkitől elszedte fegyverét. Az őrmesternél nem volt semmi. Markovics egy revolvert s egy hosszú, vékonypengéjű kést nyújtott át, nem nagy örömmel. A hercegnél kis, ezüstveretű pisztoly volt. Simon összehúzta szemöldökét, másra számított. Megvárta, amíg Monty visszatért az apró arzenállal s akkor begörbítette mutatóujját.

– Markovics… kis virágom… gyere ide! Túlságosan tartózkodó vagy… pedig mi szeretnénk megismerkedni a fehérneműd titkaival is.

Az orosz kelletlenül húzódott közelebb. Monty Hayward és Patrícia sakkban tartották a többieket, az Angyal revolvere csak Markovicsra szegeződött. A cső egy vonalban volt a bandita orrával.

– Ide hozzám… ide a papához, szívecském!

Az Angyal hangja parancsoló volt. És Markovics közeledett. Minden hüvelyknyi útért külön harcolt, fogát csikorgatta, de közeledett. A revolver fekete félszeme könyörtelenül, lépésről lépésre vonta közelebb.

Egy lépésnyire az Angyal előtt megállt.

Aztán az Angyal jobbkeze hirtelen megmozdult. Markovics megvonaglott az ütés árnyékától, amelyet nem tudott elhárítani. Pedig tévedett – az ütésre nem került sor. Simon már elvégezte munkáját, mielőtt Markovics tudta volna, hogy mi történik. Szakadó szövet reccsenő hangja hallatszott s Markovics kabátjának fele könyökig lógott. A következő pillanatban a félinge is követte. Az Angyal mosolygott.

– Gyapjút viselsz a bőrödön, Rondavics? – mormolta. – Istenem! És én még azt hittem, edzett ember vagy!

A gyapjútrikón kívül más is látszott – ragtapasz, ami átnyúlt Markovics mellén s hóna alatt tűnt el. Tömött kis csomag lógott ott, piszkos vászonzsebkendőbe csavarva.

Simon letépte. A bal kar alatt hasonló lógott.

– Régi trükk… nem lett volna szabad bedőlnöd, Monty – szólt az Angyal. – Könnyen elrejthetett volna akár egy revolvert is itt… No, pajtás, visszamehetsz a helyedre.

Ellökte Markovicsot. A bandita arca sápadt volt a dühtől, de Simon Templar, az ilyesmit rendkívül nyugodtan tudta elviselni. A két összekötött zsebkendő éppen elfért tenyerében s tartalmuk sokat ígérően csikordult meg, amikor összenyomta ujjaival.

Legangyalibb mosolyával fordult a herceghez.

– Derék, öreg Rudolf! – mondta. – Hát ez lenne a sok hűhó egyszerű vége?

– Várjuk ki a végét… – mormolta nyugodtan a herceg. Az Angyal nevetett.

– Talán igaza van. – Simon Montyhoz fordult. – Ha éppen segíteni szeretnél, öregfiú – mondta – kereshetnél még néhány kézibilincset. Hat párra lesz szükségünk – ha ugyan van ennyi a rendőrállomáson. Rudolfnak és Markovicsnak csak a kezükre, nekik még sétálniuk kell. Kéz- és lábbilincs a Törvény számára – rájuk nincs szükségünk. S vigyázz, hogyan kerülöd meg azt az őrmestert. Úgy fest, mintha minden pillanatban szétpukkadhatna s bizonyosan nem szívesen vennéd, ha rád fröccsenne…

Monty kutatni kezdett. Pár perc múlva talált egy szekrényt, amelyben bőven volt kéz- és lábbilincs; hóna alá vett mindent s úgy tért vissza. Az Angyal utasításai szerint a két rendőraltisztet harcképtelenné tették; bilincseiket odakapcsolták a falban lévő vaskarikához, amelyet máskor nyilván rendetlenkedő foglyok hasonló megrendszabályozására használtak.

A herceg nyugodtan cigarettázott, amíg rákerült a sor; akkor aztán kivette a cigarettavéget a hosszú kristályszipkából, zsebredugta a szipkát s odanyújtotta kezét.

– Ez igazán új élmény – jegyezte meg, amikor Monty rácsattantotta a bilincset csuklójára. – Szabad kérdeznem, hová megyünk?

– Az emeletre – szólt az Angyal nyugodtan. – Egy kis beszélgetésre készülünk s odafönt jobb a levegő.

A herceg felhúzta a szemöldökét, de nem szólt.

Furcsa menet vonult fel a lépcsőn, elől Patrícia és Nina Walden; utánuk az Angyal, de hátrafelé, mint a rák, revolverével sakkban tartva Rudolfot és Markovicsot. Monty Hayward zárta be a menetet. A herceg arca meg sem rebbent. Simon tudta, hogy a könyörtelen agy hogyan dolgozik a sima álarc mögött; de a herceg és Markovics két tűz között voltak s nem tehettek semmit – egyelőre. Az Angyal nem törődött vele. A hercegnek tudnia kellett ezt – amint az emeleti szobában a két rendőrtiszt tudta. Rudolf hallgatag volt, mióta az a könnyed beszélgetés megszakadt az őrizetes szobában.

– Erre, fiúk.

Simon benyitott a rendőrfőnök szobájába s előreengedte a karavánt. Ő volt az utolsó, aki becsukta az ajtót és nekitámaszkodott.

– Üljenek le.

Rudolf herceg egy székbe süppedt. Monty a Luger csövével egy másik székbe lökte Markovicsot. Az Angyal helyet csinált az íróasztalon és ráült. A két zsebkendőt maga mellé tette. Félretolta revolverét, kinyitotta a csomagokat s mindkettő tartalmát egyetlen zsebkendőbe öntötte. A szivárványszínű tűz mintha az egész szobát megvilágította volna.

– Rudolf, eljött az ideje egy kis leszámolásnak – mondta, s bár a többiek nem sejtették, hogy miért, de megint németül beszélt. Monty Hayward nem érzett semmi különbséget, mert az Angyal még ezt a nyelvet is oly élénkké és simulékonnyá tudta tenni, mint az angolt. – Néhány dolgot kell még tudnunk, és ezeket ön megmondhatja. S ezeket a drágaságokat azért raktam ki, hogy bíztassam vele. Jól nézze meg őket, Rudolf! Valamikor gazdag ember volt. De ezért a negyedmillió értékű gyémántért hajlandó volt embereket ölni és kínozni; hajlandó volt annyi gyilkosságot elkövetni, hogy háromszor is rászolgált az akasztófára, s aztán rám meg Montyra akarta kenni valamennyit. Ez igazán nem volt szép dolog. Rudolf, a sok régi közös mulatozás után. Nem tagadja, ugye?

– Miért tagadnám? – vont vállat a herceg. – Sajnálatos, hogy ön személy szerint volt az áldozat, de…

– Fenség!

Markovics felugrott. S ugyanabban a pillanatban az Angyal villámgyorsan szökkent le az íróasztalról. Szájon vágta az oroszt, majd hátralökte.

– Soha nem kedveltem a hangodat. Rondavics – mondta az Angyal csöndesen. – Egyébként is udvariatlanság belepofázni úriemberek beszélgetésébe. Peckeld fel a száját, Monty.

Simon újabb cigarettára gyújtott.

Leült a rendőrfőnök székébe az íróasztal mögé s revolverét az iratokra tette.

– Ahogy mondta, sajnálatos, hogy én voltam az áldozat – mormolta, mintha semmi sem történt volna. – Sohasem szerettem ezt a szerepet s az ilyesmiről nehéz leszokni. De voltak mások is, akik viszont kevésbé jártak szerencsével. Magának mindegy volt, hercegem.

– Kedves fiatal barátom, mi nem gyerekjátékot játszottunk…

– Nem. Hanem a vadállatok játékát. Nagyot süllyedtünk, ugye? Valamikor katonásdi volt – a régmúlt napokban. Kedveltem önt, mert hazafi volt – igazi sportember – bár ellentétes oldalon harcoltunk. Most ez a játék csak áldozatokat keres, akiket bankszámlájának oltárára rakhat… – Az Angyal szeme kék fény hideg szilánkja volt. – Két ember meghalt már, mert maga és az ékszerek között állt. Egyik ügynöke – a túlbuzgó Emilio – meggyilkolta Heinrich Weissmannt, az én innsbrucki szállodai szobámban, miután megszabadítottuk három detektívtől, akiket banditáknak néztünk. Weissmann Josef Kraussnak szállította ezeket az ékszereket. Maga tűrte, hogy Krauss kaparja ki maga helyett a tűzből a gesztenyét. Tegnap éjszaka megkínozta Krausst, és ma, miután megszökött, Markovics meggyilkolta München és Treuchtlingen közt a vonaton. És Markovics mindhármunkat is megölt volna, ha alkalmat adunk rá…

– Kedves Mr. Templar…

– Még nem fejeztem be egészen – szólt az Angyal csöndesen. – Markovics rabolta ki a vonat postakocsiját négy más bérelt banditával együtt, hogy visszaszerezze az ékszereket, miután én elszedtem őket öntől. S amikor életünk megmentésére el kellett hagynunk a vonatot, azt hazudta a hatóságoknak, hogy én voltam a vonatrabló. Ön ezzel sem törődött. Eltűrte volna, hogy mindezzel bennünket vádoljanak – aminthogy eltűrte, hogy aljas bérencei mindezt elkövessék. Még annyi bátorsága sem volt, hogy saját maga végezze el a dolgot, mielőtt rámkente volna. Néhány perccel ezelőtt még hajlandó lett volna egy lányt is megkínoztatni, hogy még több vér tapadjon ezekhez a gyémántokhoz. Úri és hazafias módszerek!

Simon most először látta a szenvedély pírját a sápadt arcon. Ez a kihívás célba talált.

– Kedves Templar! – A herceg még uralkodott a hangján, de simasága már kissé érdessé vált. – És ön mióta használ kifogástalan módszereket?

– Én nemcsak magamra gondolok – felelte az Angyal hűvösen. – Én csak vonatrabló vagyok… állítólag. De Monty Haywardot Weissmann meggyilkolásával vádolják s ő a legártatlanabb mindnyájunk között. Nem tett egyebet, mint segített Weissmannt megmenteni, kiszabadítani – s ez a tévedés akárkivel megeshetett volna. S azóta persze segítségemre volt ennek az épületnek birtokbavételében, hogy igazságot szolgáltathassunk, amiért igazán senki sem hibáztathatja. De ön éppoly jól tudja, mint én, hogy Hayward ártatlan.

– Nem érdekel.

– De tudja, hogy igazat mondtam.

– Talán tagadtam?

Az Angyal előrehajolt.

– Nem tagadja, hogy Weissmannt az ön embere s az ön parancsára gyilkolta meg; ugyanúgy, mint Josef Krauss; s hogy Markovicsék rabolták ki a postakocsit?

A herceg felhúzta szemöldökét. Kezdte visszanyerni önuralmát. Arca nyugodt és gúnyos volt.

– Azt hiszem, ön valamikor olyan szervezet élén állott, amely a törvényen kívül akart igazságot szolgáltatni – mondta. – Talán ismét feltámad ez a szervezet?

– Tagadja a vádat?

– És ha bevallom?

– Kérdést tettem fel – mondta az Angyal kőkemény arccal. – Tagadja a vádat?

Hosszú, feszült csend ereszkedett a szobára. Markovics ismét megmozdult és Monty nyakon ragadta. Mindezt egyáltalán nem értette, de a dráma mégis lekötötte. Ő is ugyanazt hitte, mint a herceg s ő is tévedett. Az Angyal arca könyörtelen volt, minden emberi, tréfás érzés eltűnt belőle. Szeme az asztal fölött a herceg lelkébe bámult. A feszültség addig nőtt, amíg szinte a levegő is átforrósodott tőle.

– Tagadja a vádat?

A három szó megint áthullott a szoba csöndjén, mint izzó ércdarabok. Az ítélet Napjának gránit-türelme állt mögöttük. S a hercegnek tudnia kellett, hogy erre a kérdésre egyenes választ kell adnia, még ha a világ végéig is vár. Olyan erővel állt szemben, amelyet nem tudott legyőzni – éppoly kevéssé, mint dagály és apály változását.

És most az Angyal keze megmozdult, nyugodtan felemelte a revolverét.

– Tagadja a vádat?

– Nem tagadom – felelte a herceg közömbösen. Szemét nem vette le a könyörtelen szempárról, amely az ő szemébe fúródott. Kínai mandarin bölcs daca volt fejének csaknem észrevehetetlen hátraszegésében. – A nagyméltóságú bíróság ítéletet is óhajt hozni? – kérdezte gúnyosan.

Az Angyal ajkán kemény kis mosoly látszott.

A két fogoly rendőrtiszt minden szót hallott a szekrényben. A sors az ő oldalára pártolt és a herceg végre elbukott. Máskor az ilyen régi csapda talán nem használt volna. Markovics megsejtette – de Markovicsot elhallgattatták s most már ő is sápadt és néma volt. A herceg kissé túlságosan ravasz volt. És Monty Hayward minden veszélytől megszabadult.

– A büntetés nem az én kezemben van – szólt az Angyal. – A törvényes igazságszolgáltatás fogja kiszabni s én nem látok okot arra, hogy beleavatkozzam.

Beletúrt a drágakövek halmába, színes ragyogás folyt ujjai között.

– Csinos játékszerek – mondta az Angyal –, de önt rosszra csábították. Pedig megvásárolhatta volna őket. Csak egy csekket kellett volna kiállítania. Még mindig csodálkozom, hogy miért nem tette. Talán valami furcsa hajlam súgta a fülébe, Rudolf hogy csak akkor élvezheti birtokukat, ha előzőleg vérben fürödnek? A Maloresco-smaragdok… az Ullsteinbach-kékgyémánt…

– Mit mondott?

Nina Walden szólalt meg. Hirtelen felugrott helyéről.

Simon furcsálva nézett rá. Felemelte a nagy, kék követ s a fény felé tartotta.

– Az Ullsteinbach-kékgyémánt – ismételte. – Néhai Ferenc József nászajándéka Presc Mihály főhercegnek – a TIMES adatai szerint. Josef Krauss megpróbált valamit mondani erről, mielőtt meghalt volna, de nem sokra jutott. Tud valamit róla?

Az amerikai lány kezébe vette a követ s megforgatta. Aztán ismét az Angyalra nézett.

– Csak annyit tudok – kezdte – hogy…

– Vigyázz! – ordított Monty.

Látta, hogy a herceg keze kabátujjához simul, nyugodtan, mintha zsebkendőt keresne. De most a kéz előbújt s a kés, amely ujjai közt volt, vad ívben repült át az íróasztalon. Az Angyal oldalt vetette magát, a tőr elsuhant nyaka mellett s a falhoz vágódott. A herceg, mint az őrült ugrott utána, az Angyal revolverét próbálta elkapni.

Simon felállt s balkezes horogütéssel úgy vágta állon, hogy Rudolf visszatántorodott a székbe.

– Csiklandozd meg egy kicsit a revolvereddel, Monty! – parancsolta az Angyal fürgén. – A dolog kezd érdekes lenni. Mit akart mondani, Miss Walden?

A lány visszaadta a drágakövet.

– Ez csak egy színes üvegdarab – mondta.

2.

Simon Templar nekitámaszkodott az íróasztalnak, mintha a lába összecsukódott volna. A szoba részeg tangót táncolt körülötte. S megint hallotta Josef Krauss hangját: Geben Sie Acht… der blaue Diamant… Er ist… wirklich… preislos…” És szemében a keserű gúny…

– Az Ullsteinbach-gyémánt Amerikában van – folytatta Nina Walden anélkül, hogy a hercegre nézett volna. – Közvetlenül a háború előtt adták el Wilbur G. Tullynek, a szalmakalapkirálynak. Tulajdonosai szorult helyzetben voltak, valahogyan pénzt kellett szerezniük; kincstáruk már kiürült, így hát a koronaékszereket vették sorra. Ezt a másolatot csináltatták s a valódi követ eladták Tullynek, titoktartás kötelezettsége mellett. Magángyűjteményében őrzi. Nem hiszem, hogy Tullyn és rajtam kívül élő ember lenne, aki erről tudna. De a másolatot a nagyapám csinálta. Már évek óta tudtam s valamilyen jó alkalomra tartogattam a szenzációt. Mihály főherceg ezt még akkor csinálta, amikor igen költséges passziói voltak – és Mihály főherceg, Rudolf herceg apja, ma…

– Úristen!

Az Angyal felugrott. Mindent megértett. A titok csaknem vakító villanásban oldódott meg. Átkozta magát, hogy eddig nem gondolt rá. S ugyanakkor félig nevetett is, szórakoztatta az igazság tökélye.

– Tisztázzuk csak a dolgot! – lihegte. – Szóval Rudolf a többi koronaékszerrel fenét sem törődött. Csak az Ullsteinbach-kékgyémántra pályázott. Nem azért, mintha értékes lett volna, hanem azért, mert nem volt az – mert a szó szoros értelmében megfizethetetlen! Nem engedhette, hogy az ékszerek rendes piacra kerüljenek, mert akkor valaki biztosan felfedezi a csalást s az egész játék kiderül. Az öreg főherceget alighanem kirúgták volna az országából és Rudolf követhette volna. El kellett tűrnie, hogy Josef Krauss ellopja az ékszereket s aztán elszedte őket Joseftől. Josef a gyémántok vizsgálata közben rájött a titokra, s ezért meg kellett halnia. Aztán véletlenül az én birtokomba kerültek, s én is rájöhettem volna – tehát halálraítélt voltam. S a többi is, aki hozzám tartozott. Ördög és pokol…

Az Angyal széttárta karját.

– Mondtam, hogy ez nem közönséges zsákmány – s nem is az! A legcsodálatosabb zsákmány, amely valaha a kezünkbe került! Emberek haltak meg és gyötrődtek érte – postakocsikat raboltak ki miatta, rendőrök izzadtak, trónok rázkódtak, s mindezt azért, mert a főkincs nem ért többet egy üres sörösüvegnél! Úristen, miért nem tudhattam meg ezt órákkal ezelőtt? Miért csak most mondták el nekem?

A nevetéstől rázkódva ölelte meg Nina Waldent.

Monty nagyot nyelt. Nem tudta, mit mondjon. Tompán érezte, hogy az imént életének legelképesztőbb történetét hallotta s döbbenetesen egyszerű volt a megoldás. Agya egy pillanatra nem volt hajlandó felfogni mindezt.

Még ebben a kábulatban látta, amikor Simon Templar felemelte a csillogó, kék kristályt a szőnyegről, ahová ejtette és ünnepélyesen közeledett a herceghez. És az Angyal hangja megszólalt.

– Rudolf… angyalom… itt van, tessék az ígért emlék.

Monty látta a herceg vérvörös arcát…

És most új hang tört a szobába – először távoli és halk, lassanként erősödő, amíg úgy szúrta át a dobhártyát, mint valami rozsdás tű. Az Angyal megmerevedett. S most megint hallotta a rendőrautó szirénájának bánatos és emelkedő-eső jajgatását.

Az ablakhoz ugrott és felnyitotta. Lent az utcán két riadóautó állt a járda mellé, kiköpve egyenruhás utasait. Köztük, egy utcai lámpa fényében felismerte azt a tisztet, akit az országúton félrevezetett. Az üldözők hazatértek.

Az Angyal megfordult. Szíve mélyén nem várt kevesebbet. Nyugodt volt.

– Átveszed az őrséget egy időre, Monty? – kérdezte.

Gyorsan leszaladt a lépcsőn s az előcsarnokba vezető folyosón. Amikor a folyosó végére ért, a rendőrtiszt éppen feljött a lépcsőn. Egy másodpercen át egymásra bámultak.

Aztán Simon bevágta a nagy ajtószárnyakat az orra előtt és lecsapta a keresztvasat.

Kintről tompa kiáltás hallatszott s aztán öklök és puskatusok kopogása a masszív fán; de már a legközelebbi helyiségbe rohant, amelynek ablaka az utcára nyílt. Kinézett s egy harmadik riadóautót látott, aztán golyó süvöltött át mellette az üvegen s repülő szilánkokkal fésülte végig haját. Lehajolt, a súlyos acélredőnyöket az ablak elé húzta. A szomszédos ablaknak már nem volt üvege, mire elérte, de hamarosan acélon kopogtak a golyók. Igaza volt a rendőrőrssel kapcsolatban: valóságos erődítmény. Simon mint az őrült rohant szobáról szobára, egyik ablakot a másik után barikádozta el, míg a földszint utcai oldala oly tömör volt, mint az ablakokat körülvevő fal.

Most a másik oldalt intézte el. Itt majdnem megelőzte egy különítmény; a kis, négyszögletes udvarra hátsóajtó nyílt s egyikük már a küszöbön állt, mire az Angyal odaért. Simon félreugrott a pisztoly elől; a lövés súrolta karját, de aztán már hátra is lökte a férfit s becsapta az ajtót.

Hátul minden ablak rácsos volt és Simon az első pillantásra látta, hogy a rács legalább fél órán át ellenáll minden támadásnak. Az egyik ablakban arc bukkant fel és Simonnak alig volt ideje, hogy földre vesse magát, a revolver máris ólmot köpött rá.

Simon hasra feküdt s figyelte a golyókat, amelyek hímlőhelyeket vájtak feje fölött a vakolatba. Hason csúszva távozott a szobából; megint felment az emeletre s amikor elért a rendőrfőnök szobájába, mindkét kezében egy-egy Luger automata pisztoly volt.

Az egyiket Pat kezébe csúsztatta.

– A folyosó túlsó oldalán, akármelyik szobába! Néhányan a hátsó ajtót akarják betörni. Tartsd őket vissza. Ne sebesíts meg senkit, ha nem muszáj – és magad se sebesülj meg, érted?!

Odaugrott az ablakhoz, amelyet az előbb kinyitott. A rendőrök egy része a kíváncsiskodókat tartotta vissza, akik a semmiből bukkantak elő; mások csoportosan figyelték a rendőrállomást és az Angyal felbukkanása szétszórt lövöldözésre adott jel volt. Egy ember baltával kezében futott át az utcán.

Az ablakrámát golyók találták, a vakolat hullott a mennyezetről. Az Angyal célzott. A baltás embert combon találta; most egy másik emelte fel a baltát s a főbejárat felé rohant. Simon dörgő acélfüggönyt borított lába elé és megtorpantotta. Tiszta öngyilkosság lenne még egy lépést tenni a kattogó halál esőjébe. A rendőrtiszt parancsot ordított s a rendőr visszaszaladt.

A rendőrség most az autók mögé vonult vissza, szünet következett. Simon látta, amint a rendőrtiszt csúcsos sapkája felbukkan s egy jól célzott lövéssel lesöpörte fejéről. Ismét lebukott, mire Simon szép rendszeresen kezdte kilyukasztani a rendőrautók gumijait. Néhány önként jelentkező elszállította a sebesülteket, az Angyal nem bántotta őket.

Az utcai oldalon csönd lett és Simon hallotta Patrícia pisztolyának dacos dörrenését a folyosó másik oldalán. Várakozás közben megtöltötte a tárat.

Majd újabb parancs harsant s a rendőrök egyetlen másodpercben második jobban szervezett támadásra indultak.

Az egyik csoport az ajtó felé rohant, élén a baltás ember. A többiek olyan golyózáporral fedezték a rohamot, amely haragos darázsrajként zümmögött az Angyal feje körül. Csoda, hogy őt magát nem találta golyó, miközben végigöntözte töltényeivel a rendőrautókat. Az egyik lövés súrolta fülét, de csak fejét csóválta s új tárat nyomott a Lugerbe.

Hirtelen Monty Haywardet találta maga mellett, felemelt, célzó revolverrel. Az Angyal megragadta csuklóját és eltaszította.

– Te ne avatkozz bele! – mordult rá. – Nem azért fáradtam miattad annyit, hogy golyót kapj a fejedbe s nem azért tisztáztalak egy sereg vád alól, hogy rendőrök lelövése miatt csípjenek el!

Monty Hayward barátja szemébe nézett.

– Az ördög vigyen el, ha…

– El is visz, te szamár. A te feladatod, hogy Rudolfra vigyázz. Mit csinál?

– Állon vágtam és otthagytam.

Az Angyal megfordult. Látta a herceget, amint ernyedten, a mennyezet felé fordított arccal fekszik székében – s azt is látta, hogy az iratszekrény ajtaja nyitva van s a rendőrfőnök és a felügyelő a szobában állnak.

– Mit akarsz azzal mondani, hogy… tisztáztál? – kérdezte Monty Hayward.

Simon megfordította.

– Rudolf vallomását mások is hallották. Szándékosan rendeztem így – ezért csináltam azt a drámai vallomást. De kitűnően bevált. Téged tisztáztunk, Monty – s ha most ostobaságot csinálsz, ugyanezek az emberek lesznek a terhelő tanúk.

Monty az őszhajú rendőrfőnökre nézett, majd ismét az Angyalra. Szája konokul szorult össze.

– Mondtam, hogy végigcsinálom veled – szólt.

Eltolta az Angyal kezét és visszament az ablakhoz. S most az Angyal pisztolyát érezte hátában.

– Komolyan beszélek, Monty. Ha nem maradsz nyugton, lepuffantalak. Vagy állon váglak, mint te Rudolfot. Ne ostobáskodj! – Nyugodtan néztek egymásra, míg kint szabálytalanul ugattak a fegyverek. A kapun a balta döngött. És az Angyal arca szelíd lett. – Monty, szép volt, hogy velünk voltál. De már megtetted a részedet. Bízd rám a többit!

Visszafordult az ablakhoz és tüzelni kezdett. Ólomzáport zúdított a kapu előtt álló férfiak köré. Tüzelésének dühe egy pillanatra visszaugrasztotta őket; de most egy golyó eltalálta fegyverét, elzsibbasztotta kezét s hátratántorította. Amikor újra próbált tölteni, észrevette, hogy a töltényűrben megakadt valami.

Eldobta a használhatatlan fegyvert s kirohant az ajtón. A lépcsőházban hangosabb volt a reccsenő fa és baltacsapás zaja, tudta, hogy az elülső bejárat ellenálló képessége csak percekig tarthat ki. Nem törődött vele. Egy pillanat múlva visszajött, s egy Nordenfeld géppuskát húzott maga után.

– Mindent megkaphatnak, kivéve a konyhai mosogatót – mondta és Monty látta, hogy az Angyal mosolyog.

Monty csak állt és figyelte, amint a súlyos gépfegyvert odarángatja az ablakhoz s nekiszögezi a legközelebbi rendőrautónak. Teli töltényheveder volt benne. Végigperzselte vele az utcát, aztán kiegyenesedett.

– Szép napunk volt, Monty – szólt.

Körülnézett a szobában.

Rudolf herceg magához tért, szinte hipnotizáltan bámult a rendőrfőnökre és a felügyelőre, akik viszont őt nézték. Ittlétük jelentősége lángbetűkkel vésődött agyába. Aztán megfordította fejét és meglátta az Angyalt.

Feltápászkodott. Simon soha nem felejti el a herceg utolsó, kedves mosolyát és beszédes kezének mozdulatát.

– Végeredményben, drága fiatal barátom – mondta szelíden –, mégsem csalódtam önben.

Az Angyal szótlanul nézett rá, majd Montyhoz lépett.

– Jó szerencsét, öreg fiú – mondta.

Mosolyogva nyújtott kezet. Monty Hayward nem tudott szólni, bár még ezer kérdés forrongott agyában. De szilárdan megszorította az Angyal kezét.

Utolsó érintést érzett vállán és az Angyal nevetett. S aztán – Simon Templar eltűnt.

Monty Hayward hallotta, amint a folyosó túlsó oldalán Patríciát szólítja. A másik szobában elhallgatott a tüzelés. A léptek lefelé haladtak a lépcsőn…

Monty nem mozdult. Agya ködös lett. Látta, amint a herceg gombot forgat kabátján s kezét ajkához emeli; de nem mozdult – még akkor sem, amikor Nina Walden felkiáltott és a herceg csöndesen leült, mint valami fáradt ember… Lent betört az ajtó. Rekedt hangok. Kint már lassúbbodott a tüzelés, de a Nordenfeld még mindig kattogó üzenetét küldözte annak az embernek, aki már rég kiment a szobából.

Sokkal, sokkal később – lehet, hogy évszázadok teltek el, lehet, hogy csak pár másodperc – Monty Hayward odalépett az ablakhoz és a gépfegyver mellett állva lenézett az utcára.

Látta, amint a főkaput betörik és a szürke egyenruhás férfiak berohannak. Hallotta dobogó csizmáikat a lépcsőn, hallotta, amint dörömbölnek a szoba ajtaján, kiabálnak. Golyó csapott át a fatáblán, egy lépésre tőle a falhoz lapult: Még mindig nem mozdult. Az Angyal, amikor kiment, bezárta az ajtót és elvitte a kulcsot. A rendőrfőnök valami ilyesmit kiabált s tucatnyi váll tépte ki az ajtót eresztékeiből. Hirtelen rendőrök töltötték meg a szobát.

Monty tudta, hogy a szobában bábeli zűrzavar támadt; hogy Nina Walden mellette áll és szintén kinéz; hogy emberek rázzák, kiáltásokat ordítanak fülébe. Mindezt tudta, de emlékeinek ködében csak bizonytalan benyomás volt mindez.

Viszont tisztán látta, azt a csukaszürkébe öltözött alakot, aki kilépett a főkapun s egy szőke hajú lány ernyedt testét vitte vállán. Monty látta, amint a tömeg körülveszi, hallotta, hogy az egyenruhás férfi kurta magyarázata szájról szájra jár s a Verwunder^[1] szót is megértette benne. Látta, hogy út nyílik a tömegen s a lányt a szürke egyenruhás herceg a Rolls-Royce-ához viszi. Látta, amint a sárga kocsi lassan áthajt az utat nyitó tömeg között, majd gyorsít, s a szürke egyenruha ott ül a volánnál, mellette a lány. S látta – megesküdött volna rá, hogy látta – hogy amikor a sárga kocsi elérte a nyílt utcát, a sofőr vidáman fölényes intésre emeli kezét és elszáguld az éjszakában – mielőtt egy másik férfi megjelent volna a rendőrállomás lépcsőjén, a leleplező ordítással, amelyet ezer torok vett át.

Monty Hayward még mindig mozdulatlanul állt. Nem hallotta a türelmetlen hangokat, nem felelt. Szabad ember volt, aki ismét kalandjának felejthetetlen óráit éli s életét látja maga előtt. Igen, visszatér ismét régi életéhez. Az Angyal pedig továbbrepül, így rendelte a sors… Biztosan hajsza következik most, de a riadóautók gumija mind lyukas… Kordonokat vonnak majd, de az Angyal átcsúszik rajtuk… Minden határon fegyveresek várják, de Patrícia és szerelmese minden határon átjut…

Viszontlátásra!